A Hangversenyközpont március 11-i előadásának vendége a legendás Sebő együttes volt. A szentesi publikum feledhetetlen előadást láthatott, melyet követően a zenekar vezetőjével, Sebő Ferenccel nosztalgiáztunk, ezt hozza most el önöknek Sebők Tamás kollégánk.
Z.V.Z. – Mondhatjuk, hogy a népi kultúrához fűződő viszonyát lényegében nagymamája alapozta meg. Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára, erre az időszakra?
Sebő Ferenc: – Nehéz sorsú asszony volt, a férje 40 évesen lefordult a székről és onnantól egyedül maradt. Aztán jött a háború, majd a borzalmak lecsengése után négy unokáját, köztük engem nevelt. Nagyon dolgos, vidám kedélyű, kulturált ember volt, aki mindig oda tudott figyelni arra, hogy mi érdekli igazán a gyerekeket. Persze volt, amikor bosszúság érte, olyankor mindig azt mondta: – a síromra majd ne boruljatok, mert felrúgok! (nevet). Komolyra fordítva a szót, elképesztően sokat köszönhetek a nagymamámnak.
Z.V.Z. – A pályája elején a megzenésített versek kapták a főszerepet, ami akkor igen egyedülálló műfajnak számított….
Sebő Ferenc: – Akkoriban népszerűbb volt az olvasás a fiatalok körében, mint manapság, én magam is imádtam verseket olvasni. Ezzel egyidejűleg tinédzser- illetve egyetemista korunkban érkezett meg a pop és a beatzene hulláma hozzánk. Klubok nyíltak, koncerteket rendeztek, „beindult az élet”. Én magam is nagyon szerettem az Illés dalait és felfedeztem magamnak a gitárt, mint hangszert... na meg hogy azzal lehet csajozni (nevet). Sokat gitároztam, énekeltem. Volt egy német barátom, aki német népdalokat tanított nekem, de ha úgy hozta a sors, akkor ballagási dalokat játszottam. Mindig volt mit. Persze ez jó szórakozás volt, de nagyon sok pop slágernél éreztem azt, hogy a szövegek minősége számomra nem hozza a szintet. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha ezek a népszerű dallamok nemes szövegeket „vinnének”. Akkor épp József Attila-szerelemben voltam és nagyon sok művénél éreztem azt, hogy vezeti egyfajta dallam. Aztán egy kollégiumi bulin Berek Kati volt a fellépő. a társaim odatuszkoltak elé azzal a szöveggel, hogy: – Művésznő! Kérem, hallgassa meg ezt az őrültet! Ez énekli a József Attilát… És Katának olyannyira tetszett, hogy egy hét múlva közösen léptünk fel egy újabb előadáson. Hihetetlen volt számomra ez az egész. Később a Katiék által alapított 25. Színházba is bekerültem, mint zeneszerző, ekkor már éreztem, hogy jó pályán vagyok.
Z.V.Z. – Olyan elismert, kortárs irodalmárok műveit is átdolgozták, mint Nagy László vagy Weöres Sándor. Hogyan viszonyultak ők maguk ahhoz, hogy a műveik egy másféle interpretációba kerülnek?
Sebő Ferenc: – Nagy örömmel fogadták. Nagy László annyira elhivatott volt, hogy a bolgár népdalokhoz még szövegeket is írt nekem. Nem fordításokat, hanem önálló verseket, mint a régi költők. Emlékszem Weöres Sándor reakciójára is, amikor megmutattam neki a Macska indulót. – Ez Nagyon jó Ferikém, de itt énekeld inkább azt, hogy… és odavésett nekem egy olyan nyelvtörőt, amit a mai napig nem tudtam megtanulni (nevet). Ő egyébként olyan nyitott volt, hogy egyszer meg is kért hogy egy művéhez írjak zenét.
Akkor vettem észre, hogy a költő annak örül, ha „röpülnek” a szövegei, és ezekkel a viszonylag egyszerű zenékkel valósággal szárnyaltak. Mint a régi énekelt versek! Azok is a szövegről szóltak.
Z.V.Z. – Halmos Bélával közösen a hazai táncházmozgalom „alappillérei”. 1972. május 6-a egy jelentős dátum, hiszen Budapesten elsőízben, még nem hivatalosan is élőzenés táncházat rendezett a Liszt Ferenc téri Könyvklub. Mit jelentett ez az esemény akkor?
Sebő Ferenc: – Elsősorban a táncosok fogtak össze, hogy létrehozzanak egy olyan klubot, ahol nem koreográfia szerint, hanem szabadon táncolhattak. Elsősorban zárt klubot képzeltek el, viszont már akkor nagyon sok „orr felnyomódott” a Liszt Ferenc téri ablakokra, az első alkalommal bizonyossá vált, számunkra, hogy ez érdekli az embereket és mások is szívesen kipróbálnák… ha ki lennének nyitva az ajtók.
Tulajdonképpen ezután mi az FMH (Fővárosi Művelődési ház) körtermébe vonultunk el, ott megkaptuk a körtermet Gyurkó Lászlótól és ott honosodott meg a táncház.
Z.V.Z. – Egy év múlva már a világ másik felén, Japánban zenéltek. Azt gondolom, ez a 70-es évek elején nem kis teljesítmény. Mi a története ennek a kalandnak?
Sebő Ferenc: – Akkor még Ausztriába sem volt könnyű kijutni, nemhogy Japánba. Ez az egész valóban egy óriási kaland volt. 1973-ban Tokióban megnyílt egy magyar étterem, amelyben nagy szerepe volt Kósa Ferenc filmrendezőnek és a feleségének, Itomi Shinobunak. Ők hozták létre ezt a helyet magyar szakácsokkal, magyar képzőművészeti díszlettel, festményekkel és hát ilyen helyről nem hiányozhat a népi- és a cigányzene sem. Előbbi tekintetében mi voltunk azok, akik reprezentálni tudtuk a gyimesi, erdélyi tánczenét, a magyar népzenét. Emlékszem, fenn a bárban játszottunk, lenn pedig a cigányzene szólt.
Napi 6 órát kellett játszanunk és mondhatjuk, hogy rendesen összegyakoroltuk a dalokat. A japánok pedig jöttek oda hozzánk, megnézték a hangszereinket, és sokat beszélgettünk velük. Egyetemi hallgatókkal közösen meglátogattuk a császári palotát, ahová nem lehetett csak úgy bejutni. Nagyon hasznos időszak volt ez nekünk. Itthon persze az a hír járta, hogy – „A Feriék elmentek vendéglátózni…” (nevet)
Z.V.Z – Az együttes ezután kibővült Sebestyén Mártával, Nagy Alberttel, Koltai Gergővel és egy igen komoly, több éves munkafolyamat indult meg. Ez vezérelte arra a döntésre, hogy elvégzi a Zeneakadémiát is?
Sebő Ferenc: – Nem igazán, mert idővel el kezdett foszladozni ez a formáció, akadtak megválaszolatlan kérdések és én magam döntöttem úgy hogy hátat fordítok a turnézásnak és beíratkozok nappalira a Zeneakadémára, ahová korengedményt kellett kérnem. Szőllősy András meg is lepődött, amikor mondtam neki: – Azt meg minek? – kérdezte.
–Mert elmúltam 40 éves – válaszoltam. – Micsoda hülyeség! Hát ide Kodály senkit nem vett fel, akinek nem volt legalább két diplomája. Azt gondolom, jó döntést hoztam, mert az ott tanultaknak köszönhetően kinyílt számomra
Z.V.Z – Van örökérvényű ars poeticája?
Sebő Ferenc: – Én az általános zene nagy tisztelője vagyok, amibe természetesen beletartozik a népzene is. És a népzene tulajdonképpen a pop zene múltja, nevezzük historikus popzenének. Én vallom, hogy ezek összefüggnek egymással, és mindig az a cél vezérelt, hogy ez ne egy lenézett mostohagyermek legyen, hanem a magyar kultúra része.
Sebők Tamás