Annyira sokoldalú muzsikust talán nem is ismerek a magyar világzenében, mint amilyen Nikola Parov. A népzenében is tökéletesen otthonosan mozog, és ha úgy hozza az élet, a jazz sem idegen tőle. Fantasztikus zeneszerző, és számos hangszer mesteri megszólaltatója.
Mennyire volt nehéz bolgárként maradni meg a szocialista Magyarországon? Ez kétségkívül sikerült, hiszen az első zenekarod, a Zsarátnok első lemeze (1984) bolgár, valamint balkáni népzenét tartalmaz.
- Anyám magyar, apám bolgár, de engem soha nem érdekelt a nemzeti hovatartozás kérdése. Például egy bolgár-magyar meccs teljesen hidegen hagy, ahogyan minden más futballmeccs. Nem drukkolok senkinek, nem érdekel, ki rúg gólt. Én nagyon szép emlékeket őrzök mindkét országból, ami a saját mozgásteremet illeti. Rokonaim élnek még itt is és ott is, én pedig tízéves korom óta élek Magyarországon. A meghatározónak számító éveim, a tizenéves, huszonéves kor: az első barátságok, az első sikerélmények, az első szerelmek itt történtek. A kötődésnek van tehát egy mélyebb értelme, mégis minden évben ellátogatok Bulgáriába. Egyre kevesebb embert tudok meglátogatni érdemben, de szerencsémre nagyon sok zenész kollégám, ismerősön van ott: Theodosii Spassov, Peyo Peev, Nedyalko Nedyalkov, Nikolay Petrov és sorolhatnám... Egyébként egy-két nap alatt teljesen asszimilálódom.
A hetvenes-nyolcvanas években nekem nem volt nehéz itt, mert egy korrekt, bár pártállamilag irányított nemzetiségi politika működött akkor. Semmitől nem kellett tartania egyik kisebbségnek sem. Sőt. Olykor látványosan támogatták a kisebbségeket. A magyar-táncház-törekvéseket paradox módon ugyanakkor ellenzékinek vélték, és nem nagyon támogatták.
Ami pedig az első lemezünket illeti, előtte én már az egész Balkánról gyűjtöttem népzenét, így Jugoszláviából és Görögországból is, tehát nem csak bolgár volt rajta. Próbáltuk magunkat úgy pozicionálni, hogy a balkáni országok mindegyikéből igyekezzünk valamit megmutatni.
A második – az öt évvel későbbi – inkább a világzene felé mutat. Mennyiben volt szükségszerű ez a változás?
- Ez ösztönös dolog volt. A Holdudvar az első szerzői szárnypróbálgatásaimat tartalmazza. Ezen a Zsarátnok zenészei partnerként voltak jelen. Akkor Magyarországon már működtek azok a zenei műhelyek, amelyek hagyományos zenéket próbáltak ötvözni – sikeresen is - más műfajokkal. Ennek az irányzatnak Sebő Feriék, a Vízöntő, a Makám és Kolinda voltak az ikonikus zenekarai. Ők nagyon komoly lépéseket tettek annak érdekében, hogy a hagyományos zene – saját gondolatokkal ötvözve – szélesebb hallgatói réteget is megszólíthasson. Mivel belém is sok zenei kreativitás szorult, én is kísérleteztem a stílusok ötvözésével, amelynek célja a hagyományos zene érthetőbbé, hozzáférhetővé való átalakítása volt. Később ezt nevezték el világzenének.
Az internet négy külföldi Zsarátnok-lemez megjelenéséről ír, a magyar közönség viszont nem igazán tud ezekről. Hol és hogyan születtek ezek a kiadványok?
- Két lemez egy olasz kiadó gondozásában született meg. Mi akkor még javában szocialista blokk voltunk. Ebben az időszakban nem áramlottak a kiadványok úgy, mint akár nem sokkal azután. Amit pedig a francia Harmonia Mundi adott ki, már az én nevem alatt futott, de a Zsarátnok zenészei is játszottak rajta. Ráadásul Magyarországon lett felvéve, egy Hungaroton – Harmonia Mundi kooperáció eredményeként.
A nyolcvanas évek végén, a rendszerváltás környékén már lehetett érezni, hogyan hígul fel az érdeklődés a műfaj iránt. Brutálisan árasztották el a magyar médiát, a közízlést a Nyugatról betóduló kábeltévék, zenei csatornák. Minden sarkon klubok nyíltak, élő zenével. Egyszer csak azt vettük észre, hogy túl sok minden van. Ez pedig – törvényszerűen – azt eredményezte, hogy a táncház, a népzene, a kevésbé erőteljes, a kevésbé új bizony, a sor végére szorult. A kilencvenes években majdnem homályba veszett ez a műfaj.
Hogyan emlékezel vissza a Barbaroban eltöltött időszakodra?
- Az a korszak is a magyar világzene megerősödésének szignifikáns állomása volt. A Barbaro annyiban különbözik más zenekaroktól, hogy ott rockzenészek szerették volna ezt megvalósítani - jó hangosan – a saját zenei környezetükben, a saját közönségük előtt. És, bizonyos értelemben siker volt a Barbaro. Az első lemeznek, a megszólalásnak volt egy jellegzetes ereje. Sajnos, mégis kifulladt, egyrészt amiatt az érdektelenség miatt, amiről az előbb beszéltem. Másrészt pedig azért, mert sok erős egyéniség volt a zenekarban, ám az alkotási folyamat nem működött annyira olajozottan, mint ahol egy személy irányít, mint például az én zenekaraimban, hiszen karmesterből is egy van, és zeneszerzőből is. Ha ennek az embernek a zenei világa jól van instruálva a többiek felé és jól össze van fogva, akkor ez átjön. Ha a sok erős személyiség abbeli igyekezetében, hogy mindenki hozzászóljon a saját ötleteivel, akkor nagy a veszélye annak, hogy elaprózódik és nem sikerül megcsinálni annak ellenére, hogy kiváló muzsikusok voltak a Barbaroban is.
Nekem egyébként nagyon hangos volt a zenekar, és a hangerőnek van egy dinamizáló hatása. Az az egy-másfél év azonban, amíg ott voltam, eredményesnek bizonyult, aztán megrekedt a dolog, én pedig elköszöntem a zenekartól.
Mi alapján választottak be az ír táncos, Michael Flatley zenekarába, számított-e a zeneszerzői tapasztalatod, és milyen hozadékai voltak az abban való részvételnek?
- A Riverdance-t jóval megelőzően már személyesen ismertem Bill Whelan-t csakúgy, mint azoknak az ír zenészeknek a nagy részét, akikkel később megalapítottuk a zenekart. Tehát, hogy úgy mondjam, én már belül voltam egy bizonyos körön, amikor ott megfogalmazódott az az igény, hogy kellene egy kelet-európai zenész, aki képes reprezentálni a térséget néhány dallammal, amit Bill Whelan, a zeneszerző kitalált. Jókor voltam jó helyen, ismertek, hiszen mindannyiukkal játszottam kis formációkban, tudták tehát, hogy mit kaphatnak tőlem, ezért rám esett a választás. Hét évet töltöttem a Riverdance produkcióban.
Nagyon tanulságos, nagyon intenzív időszak volt számomra. Egészen más szemléletet kellett megtanulnom ott: azt, ami a nagy zenei produkciókban való részvételhez szükséges. Nekem, aki egocentrikus, mindig a figyelem középpontjában lévő ember, elég nehéz volt megszoknom, hogy egy idézőjelbe tett senkivé válok egy tizenegy tagú zenekarban. Azt, hogy egy nagy produkcióban vállalok egy kicsi részt, ami fontos ugyan, de nem a produkció maga. Nehéz volt megemésztenem, de megtanultam végül is, ami nagyon hasznossá vált a későbbi munkáim során.
Azt is, hogy hogyan kell felépíteni egy olyan produkciót, mint a Naplegenda. Akkorra már két módszertant is tudtam hozzá. Azt, hogy hogyan kell kicsit kommerszebbé, fogyaszthatóvá tenni az egyébként nagyon szép hagyományokat. Ennek receptje, technikája van, amit nem nekem kellett feltalálni, és amit itthon nagyon sikeresen meg is csináltam.
A Riverdance adott-e akár közvetett inspirációt a Naplegenda megírásához? Úgy értem: szándékodban állt-e megcsinálni a magyar zenével közelítőleg azt, amit ők az írrel tettek?
- Magyarország kis ország, bár mi szeretünk magunkról szuperlatívuszokban beszélni. Ha azonban a realitásoknál maradunk, azt kell mondanom, hogy a magyar hagyományos zene nem alkalmas betölteni azt a szerepet, mint amelyik egészen más zenei tartalommal bír. A magyar hagyományos paraszti zene nehéz, szomorú és drámai. Mint mi magyarok. A ló másik oldalán a városi romanticizált operett-folklór (magyar nóta) véleményem szerint sajnos gyakran megüti a buta és giccses kategóriát. A Naplegenda sikerének titka az, hogy a zenei környezetet változtattuk meg drasztikusan, viszont a magyar tánc elsöprő erejét és virtuozitását meghagytuk. Félelmetes és robbanékony elegy keletkezett. Nem volt ellenfél.
Az ír hagyományos zene angolszász környezetben nem csak az írekhez szól, hanem minden angolszászhoz. A popzene is ebből az angolszász zenei környezetből nőtt ki, így nagyon könnyű dolguk volt az íreknek. Hiú ábránd betörni a világ meghatározó zenei porondjaira magyar hagyományos zenei alapú produkcióval!
Az utóbbi időben inkább Herczku Ági neve által fémjelezve jelentek meg a lemezeitek. Ezeknek – érzelmi, vagy fontossági szempontból – hol van a helye a munkáid sorában?
- A Naplegenda után nyilvánvalóvá vált, hogy Ágival hosszú távon fogunk együtt dolgozni. Ha úgy tetszik, nagyon is logikus volt, hogy hátrébb léptem, és Ágit toltuk előtérbe a színpadon. Ő amellett, hogy mutatós énekesnő, nagyon tehetséges is, és szuggesztív személyiség. Az én egóm már jóllakott az évtizedek során. Nekem már nem kell elől feszítenem. A hátsó sorból egyengetem a produkció útját. Megírom a zenéket, és Ági viszi el a bulit. Az pedig, hogy Herczku Ági és a Banda, magyar környezetben jobban süt, mint az a név, hogy Nikola Parov.
- A saját neved alatt viszonylag régen került ki új anyag. Miért?
- Mint említettem, nekem már nincs szükségem több babérra. Mind megvolt. Bejártam az utamat, sőt. Többszörösen átugrottam azokat a magasságokat, amikről az én műfajomban ténykedő hazai kollégáim álmodni sem mernének. Jól hallható a kézjegyem, ha én vagyok a dolgok mögött. Szerencsés égöv alatt születtem.
Készítette: Olasz Sándor (riff.hu), fotók: Nikola Parov Facebook
2018. februárjában a blues ünnepe köszöntött ránk Szentesen. A tiszteletbeli és szívbéli magyar gitáros, énekes, zeneszerző és szövegíró Ripoff Raskolnikov, valamint zenekara (Gyenge Lajos dob, Nagy Szabolcs billentyűsök, Varga Laca basszusgitár) hozta el azt nekünk, holott így együtt első ízben jártak a városunkban. Mégis. Az esemény legfontosabb mozzanata az volt, hogy a közönség lelkesedése fokozatosan átragadt a muzsikusokra koncert közben, ami által a játékuk egyre szenzitívvé vált, a feeling pedig – bumeráng módjára - visszaszállt a publikumra. És a dél-alföldi Zeneiskolában bekövetkezett a blues évtizedeken átívelő, ám kevésszer előforduló katarzisa, amit a jelen lévők egyként átéreztek, a teremben elfoglalt helyüktől függetlenül.