Március 27-én, pénteken 19 órától a képernyők elé várjuk önöket, a Fabula Rasa és Müller Péter 'Sziámi' közös koncertjével indul a Hangversenyközpont virtuális koncertsorozata. Ehhez kapcsolódóan Olasz Sándor tollából olvashattok egy kis ízelítőt. Pénteken 19 órától várunk benneteket a képernyők elé.
A hazai world music-szcéna egyik meghatározó formációjának számító Fabula Rasa a borítója szerint 2012-re datált, ám az idei évre átcsúszott CD-je nem multinacionális cégnél jött ki, mint az utóbbiak, hanem a független Gramy Recordsnál. Érett ez a váltás, magam is számítottam rá, hiszen a cég (egyik barátom szóhasználatával élve) „minőséges” stúdióval rendelkezik. (Gondoljunk a Djabe zenekar számos, az adott kort megelőző színvonalú technikai eszközökkel készült kép- és hangfelvételeire.)
Égerházi Attiláék nem hogy nem szóltak bele a Fabula művészi törekvéseibe, de hozzájárultak egy sor vendégművész szerepeltetéséhez. Minden szempontból jó helyre került tehát Szirtes Edina „Mókus” csapata.
Az elmúlt év végén, amikor hírét vettem a lemeznek (tudom, elsőre furcsán hangzik), tartottam annak címétől. Nem mintha nem illene az eddigiek sorába, hanem azért, hogy vajon mit fog szólni hozzá Müller Péter Sziámi, a szöveg-centrikus magyar underground rock élő legendája, aki a versek többségét írta, ezúttal a Fabula-dalokhoz? A CD-t meghallva megnyugodtam, hiszen újfent meggyőződtem (szó-)játékos énje létezéséről, amelyet ezek a szövegek, bár nem mindig direktben, de igazolnak. Ha feldobja, szó, ha leesik: poén, jogos a taps!
Az első szám címe célirányos, de nem a legeredetibbek közül való: „One woman show”. Kivételesen nem a humor a dal erőssége, hanem az, hogy tökéletesen telibe találta vele Szirtes Edina „Mókus” belső énjét. Talán maga sem írhatta volna meg különbül... Hozzá a muzsika! Nos, az jellegzetesen Fabula Rasa: alapból balkáni, ám számos más zenei elemmel gazdagon díszítetten tálalva. Mintegy előrevetíti mindazt, ami a lemezanyag egészét jellemzi. Nevezetesen.
Más legalább három lemezt írt volna ekkora ötlethalmazból, de hát a Fabula Rasa nem az a zenekar. (Ha most jön az invenció, most kezdenek vele valamit, nem jegelik, nem dédelgetik.) Már nem csupán dalonként, hanem egy-egy számon belül is számtalan váltást hallunk. A virtuozitás, az előadás temperamentuma eddig is mintegy a védjegyüknek bizonyult. Most egy újszerű líraiság került melléjük a palettára.
Lényegében az utóbbiak egyike a másodikként beszerkesztetett Lélekvesztő is, ahol a szöveg egyik olvasata az önkritika, a másik pedig a szatíra, mint a humor egyik (majdhogynem szélsőséges) megnyilvánulása. A Pupalu címet viselő dal zeneileg és gondolatilag szintén többszörösen összetett. (Hogy ki az a Pupalu? A kérdésre jóval később kapunk választ a Pupalu meséje című rövidke darabban, prózában, mégpedig Müller Péter Sziámi színészeket megszégyenítő színvonalú tolmácsolásában.)
A Tündérpor nőisége (Sziámi tollából!) szintén önmagáért beszél. Nem mehetünk el szó nélkül a dobos-zongorista Kertész Ákos instrumentális szerzeménye, az Abigél mellett sem. A darab lírai szépsége annyira megkapó, mint egy fényképé, amelyen gyermekmosolyt látunk, a kislány önfeledt pillanatában.
Néhány újraértelmezett Fabula-számot is tartalmaz a lemez, amelyeket indokolt volt rögzíteni ebben a formában is, hiszen – amint említettem - népes „vendégsereget” mozgósított a zenekar ehhez a lemezhez, akik által valóságosan újjászülettek a dalok. A legtöbb segítséget a Four Bones Quartet adta, de Kovács Ferenc és Unger Balázs is hozzátette a magáét.
Összességében a legjellemzőbb tényező természetesen a Hűhón is a világzene, amiben – az ötletgazdagsága folytán – sikerült ismét némi újat hozni. Még sincs itt semmi felesleges felhajtás, trükközés nincs szemfényvesztés. Egyszerűen, elkészült a Fabula Rasa eddigi legjobb lemeze. „Csak” ennyi történt, nem egyéb.
Olasz Sándor
